A Magas-bakonyi Tájvédelmi Körzet 1991 óta országos szintű védettséget élvez, a Natura 2000 európai ökológiai hálózat része.
Területe 8753 hektár, ebből fokozottan védett 478 hektár. A természetvédelmi oltalmat a terület 84%-át borító erdők szinte teljes mértékű eredetisége indokolta. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatása alá tartozik. Földtani sokszínűsége miatt a Bakony-Balaton Geopark része.
A Dunántúli-középhegység részét képező Bakony tengeri üledékekből – mészkő, dolomit – épül föl. Jelenlegi formája 45 millió évvel ezelőtt kezdődött formálódni. Központi területe a földtörténeti középkorban kialakult Bakonybéli-medence. Legmélyebb pontja Huszárokelőpuszta, a legmagasabb a Kőris-hegy (220 és 709 m).
Mintegy 30 barlangja közül legjelentősebbek az Odvaskő, a Pörgöl-barlang, Ördöglik, Likaskő, a Kis- és Nagy-Pénzlik. Kiemelkedő geológiai érték a Szömörke-völgyben eredő Judit-forrás mésztufa gátsora.
Sajátossága, hogy a szubmediterrán és az atlanti (magashegyi) éghajlat együttes hatása miatt sokszínű, változatos a növény- és állatvilága, számos országos természeti értéket jelentő faj, élőhely otthona.
Legmagasabb ormai 600 méter fölé emelkednek. A fennsíkokat mélyre vágódott völgyek tagolják. Az 500 m fölötti területeket a magashegységi bükkösök uralják, társulásalkotó fái a magas kőris, hegyi juhar, hegyi szil, nagylevelű hárs. 70 százalékban (220-500 m között) középhegységi vagy gyertyános-bükkösök alkotják az erdőt. Sajátos erdőtársulásai a virágos kőrises – bükkösös, a cserjefajokban gazdag karszterdők, az állandó vízfolyások mentén kialakult éger – fűz – nyár ligeterdők. Jellemzők a patakos szurdokvölgyekben (Gerence-völgy, Kerteskő, Száraz-Gerence) kialakult, magas kőris – bükk – korai juhar – hegyi szil szurdokerdők. Az erdőket hegyi kaszálórétek, sziklagyepek, lejtő-sztyepptársulások tagolják. Legjelentősebb vizei a Gerence-patak és a Vörös János-séd, de felszínét számos kisebb séd és időszakos vízfolyás alakítja. A karsztrétegből feltörő forrásokat „kút”-nak nevezik az itt élők (Borostyán-kút, Árpád-kút, Szarvas-kút, Bányász-kút). A legnagyobb forrása a Tiszta-víz – forrás.
Néhány faj kiemelten védett. Az itt élő mintegy 110 madárfaja között olyan ritka fajokat találunk, mint a fehérhátú fakopáncsot, a feketególyát és az egyre gyakoribb hollót. Növényritkaságai közé tartozik egy örökzöld cserje, az atlantikus babérboroszlán, a holdviola, a gímpáfrány, a havasi turbolya, az acsalapu, a szádorgó, a szálkás pajzsika, a rosznokképű árvalányhaj.
A tölgyesekben él a szarvasbogár, az orrszarvú bogár, a különböző cincérfajok, így pl. a nagy hőscincér, a magashegyi bükkösökben a védett havasi cincér. A terület állóvizekben szegény, ezért a vízi világ képviselői viszonylag kis fajszámban fordulnak elő. Védett az alpesi és a pettyes gőte, a vörös-, és a sárga hasú unka, a lábatlan vagy törékeny gyík. Erdeinkben 3 siklófaj, az erdei-, a réz- és a vízisikló él, mérges kígyó viszont nem, ezért ne bántsák az ártalmatlan siklókat. Barlangjai 27 denevérfajnak, közöttük a nagyfülű, a pisze, a tavi, a kis patkós fajoknak élő- és szaporodási helye. A Bakony igen gazdag lepkefajokban és szitakötő faunában.
A tájvédelmi körzet rendeltetése a terület kultúrtörténeti emlékeinek védelme is. A vidék gazdag őskori emlékekben, földvármaradványokban, halomsírokban. A „kő”-nek nevezett sziklák többsége honfoglalás-kori áldozóhelyet jelöl. Kirándulócél néhány középkori várrom is.
A természeti értékek iránt érdeklődőket szeretettel várja a Bakonyi Erdők háza.
A természetvédelmi területen minden növény, állat és élőhely megzavarása vagy károsítása tilos, ezért kérjük az erdőjárókat, ezt tartsák tiszteletben.
„Irdatlan rengeteg volt a Bakony, egy esztendeig is eljárhatott benne az ember anélkül, hogy fán és égboltozaton kívül egyebet látott volna” (Krúdy Gyula)
Kérdések és válaszok az információs táblákhoz
Kérdés:
Milyen élőlény a szender?
Válasz:
A szender a lepkék rendjébe tartozó faj. Tavasztól őszig a bakonyi virágoskerteknek is gyakori vendége a kacsafarkú szender. Erőteljes alakú testét sötétszürke vagy szürkésbarna szőrzet borítja. Hosszú pödörnyelvüket – szívókájukat – kinyújtva néhány pillanatig lebegnek a virág előtt, így szívják a nektárt. Szürkületkor élednek fel napközi szendergésükből.
