Tudta-e, hogy nemcsak Mátraverebély, hanem a Bakony közepén fekvő kis falu, Bakonybél is rejteget egy hasonló, ám nem a harcos hitről, hanem a teljesség és a megújulás szelíd érintéséről mesélő szent helyet?
A Szent-kút Bakonybélben, a Bakony szinte mértani közepén inkább a kérdezés helye és nem a válaszoké – a szelíd reménykedésnek, a megújulás lehetőségének és a teljesség ígéretének értelmében az. A Szent-kútnál magasodó fák nyugalmát és a köztük honoló csendet csak az időnként a falu felől átszüremlő harangszó töri meg – nem zavarja, inkább ritmust és keretet ad a létezésnek. Mint a belégzés és a kilégzés nyugodt váltakozása. Ora et labora – ahogy a közeli monostorban mondják és teszik… Az 1000 éves település határában, a Szent Mauríciusz monostortól negyed órányi sétára húzódik meg a környező fák és erdei utak rejtekén a Borostyán-kút, vagy ahogy igazából mindenki nevezi: Szent-kút – a valaha itt élt remeték emlékét őrző kápolnával az előtte elterülő és három forrás vize által táplált kicsiny tókával. Itt áll Szent Gellért végtelen egyszerűséggel, már-már gyerekes tisztasággal megformált szobra is, egyetlen kőbe merevített, ezer éves pillanat, amint a szent átszellemült tekintetét az égre vetve, bal kezét egy fejét szelíden a lábához hajtó szarvasborjú hátán pihenteti. Szent Gellért legendája, aki 1023-tól remeteként Bakonybélben élt, ezt meséli:
„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek (Bakonybélnek, a Szerz.) neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.”
A legenda szavainál pontosabban talán semmi nem fejezi ki azt, amit ez a hely napjaink Bakonybélbe látogató „utazóinak” nyújtani képes: a mindennapok taposómalmában megfáradtaknak, „a nép között való forgolódástól” menekülőknek, „árván maradt szarvasborjúknak” vagy éppen „sebesült farkasoknak” kínál rejteket és gyógyírt, ugyanúgy, ahogy az onnan pár száz méterre, a visszafelé vezető úton álló monostorban a szerzetesek füvei és csodás italai.
Vajon nem mi vagyunk-e az az árva szarvasborjú, akit űzött és hajszolt szülei félelmükben magára hagytak, vajon nem bennünk és velünk él-e az a sebesült farkas, aki – ahogy a legenda mondja: a szent „lába előtt a földre terült, és föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult”?
És ha igen, vajon mi az az erő és honnan ered, amely képes meggyógyítani a sebesült farkast és szelíd és szerető társsá változtatja át az árva szarvasborjút? Honnan jön az erő, amely szótlan, ám mégis tapintható nyugalmával szinte mindenkit elcsendesít – még a vicsorgó és vérszomjas farkasokat is – és – azokra a belső utakra irányítja a lélek figyelmét, ahonnan nézve addigi életünkből sok minden megkérdőjeleződhet ugyan, ám amelyből kiindulva talán lehet reménykedve ki-, vissza- és előre tekinteni? És honnan a látás, amelyből tán szelíden felsejlenek az igazi önmagunkhoz, igazi életünkhöz, valódi énünk közelébe vezető – még kitaposatlan ösvény első méterei? És honnan merít bárki bátorságot ahhoz, hogy új magaslatokról és mélységekből nézzen körül önmagában, és ezáltal új értelmet kapjon mindaz, ami benne éltet és gyógyít? Vajon mi az, ami segít a nagyvilágban bejárt zajos és kapkodó utak és útkeresések során felgyülemlett fájdalmainkat és szerzett sebeinket meggyógyítani?
Ezer és ezer kérdés, amit talán mindannyian szeretnénk önmagunknak legalább egyszer feltenni…
A minap barátaimmal jártam a Bakony szent kútjánál. Válaszaim nekem sem lettek. Nem ígérhetem, hogy aki ellátogat Bakonybélbe és felkeresi a Szent-kutat, válaszokat fog találni.
Egy valamit azonban bizonyosan tudok: az a hely, ott a Bakony szívében valahogy más, mint a többi: telis tele van kegyességgel, ami megbocsát, megengedéssel, ami bátorít, befogadással, ami inspirál, és ami talán a legfontosabb: a kövek, a fák, a víz és az ég páratlan harmóniájából áradó biztonsággalés bizonyossággal, ami – ha jól értjük szavait – azt mormolja halkan: szeretni jobb.
A Szent-kút a Bakonyban valóban kivételes hely: igazi kiindulópont – a belső utak origója.
Hasznos linkek:
https://szentkutprojekt.hu/
https://bakonybel.hu/
https://www.bakonybel-monostor.hu/
http://csillagda.net/
